1. fejezet

 Samantha éppen szobájában üldögélt, és díszes, bőrkötésű naplóját írogatta. Még egyik kezével írt, másikkal haját csavargatta szórakozottan, mely loknikban omlott hamvas bőrére. Ruhája aranyszín selyemből készült gyöngyberakással, melyet szalagok és csipke díszített. Szobájában egy királynő is ellakhatott volna, ám Samantha mégsem volt oly gazdag, mint ahogy azt öltözete, szobája, háza, valamint életstílusa mutatta. Szülei 10 évvel ezelőtt meghaltak, ezért mindent saját erejéből kellet elérnie. Már fiatal korában jó érzékkel rendelkezett a pénzügyekhez, politizáláshoz valamint a megélhetéséhez szükséges egyéb dolgokhoz. Szülei elvesztése után kénytelen volt dolgozni illetve befektetni, hogy önmagát eltartsa, valamint személyzetét fizetni tudja. Az így eltelt éveknek köszönhetően csak acélos akarta, téves világképzete és tömör fallal körülvett szíve fejlődött ki. Barátaitól eltávolodott, s minden kapcsolatot megszüntetett velük, kivéve eggyel, Martin Otway-el. Martin már gyermekkora óta jó barátja volt, és akármi történt is, mindig mellette állt.  Látta felnőni, gyászolni, zokogni és nevetni, dolgozni, megkomolyodni és eltávolodni az egész világtól. Miután elvesztette a családját, Martin otthagyta szülei házát, és összeköltözött vele, hogy folyton-folyvást mellette állhasson, és segíthesse őt, amiben csak tudja. A baráti segítség ellenére a hosszú és fájdalmas évek során, csupán két ember keltett fel a lány érdeklődését. Az egyik még gyermekként, a másik pedig mostanság. Gyermekkori szerelme összetörte szívét, mely több éves fájdalmat okozott neki. A mostani pedig emberszámba se veszi, hiszen folyton átnézz rajta. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, és visszalapozott a naplójában két nappal előbbre.

„Eljött a nagy nap! A mai estélyen végre hivatalosan bemutatkozhatok. Martin

azt ígérte, hogy minden barátját bemutatja majd! Már alig várom! Először

Sir Bridgestone fiát, Eduard-ot mutatta be. Nem tudom miért, de nagyon

elbűvölőnek találtam. Nem az a kimondott álombeli szerető. Nem úgy nézett

ki mint egy angyal, hanem inkább, mint egy érett, erő, bölcs és sokat megélt

férfi. Izmos testét jól kiemelte a megfelelő helyeken feszülő öltöny. Mint

kiderült lovagol és vív. Amikor Martin a többi ifjút mutatta be nekem,

észrevettem, hogy Eduard, mint egy felsőbbrendű uralkodó emelkedik ki

a tömegből. A többiek, akár legyek a friss hús körül, minden hölgyet közre

fogtak. Ám e silány alakok, oly kedvesek voltak velem, míg Ő se rám

nézni, se hozzám szólni nem volt hajlandó…”

-          Samantha igyekezz! Mindjárt indulnunk kell! Az aranyszín selyemruhád van rajtad, nemde bár?

-          Hogyne. Máris indulok Martin! – s gyorsan elrejtette naplóját.

A férfi felöltötte zakóját, elvette sétapálcáját a komornyiktól, s elcsigázva várta a lányt. Pár pillant múlva már a lépcső tetején állt. Martin megbabonázva figyelte, amint az angyalnak tűnő lány lassan lesétál a lépcsőn, s melléje szegődik

-          Lélegzetelállító vagy, mint mindig! – rebegte Martin.

-          Köszönöm. Úgy véled, így végre észre fog venni ő is? – kérdezte reményteljes szemekkel.

-          Természetesen – majd kinyújtotta karját, s a hintóhoz vezette.

Felsegítette a lányt, majd ő maga is beszállt, s lehuppant vele szemközt. Megkopogtatta a hintó mennyezetét, s az döcögve elindult a forgalmas londoni utcán. Az út alatt mindketten néma csendben ültek, s a forgalmat kémlelték. A férfi néha-néha lopva a lányra pillantott, ám ő immáron teljesen elmerült a kis világában, ahol a hercege minden bizonnyal éppen táncba kíséri. Amikor megérkeztek, a bálterem már csordultig volt a színes ruhákban pompázó hölgyekkel, s az ifjú hajadonok körül settenkedő hozományvadászokkal, előkelő urakkal és feleségeikkel, vénkisasszonyokkal, s a fiatal csitrikkel és azok aggodalmaskodó gardedámjaikkal. Minden ifjú, akiket Martin bemutatott neki, sőt még azok is, akiket nem, megbabonázva figyelték az ifjú hölgyet, és mind egy táncért könyörgött. Samantha-t viszont csak egy valaki érdekelte, aki sajnos nem tartozott eme csoportba. Gyorsan körbenézett, hogy hol is lehet. Amikor megpillantotta, elöntötte a méreg. Az egyetlen férfi, aki érdekli, rá se hederít, inkább egy tizenéves fruskával bájolog. A lány sokkal fiatalabb és alacsonyabb is volt. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha húgával táncolna. Samantha érezte, hogy hirtelen érzelmei kezdenek elhatalmasodni rajta, ezért úgy döntött, inkább szív egy kis friss levegőt. Miközben az éjszakai levegőt élvezte, épp az utolsó pillanatban vette észre, hogy a meghitten társalgó párocska pont felé tart. Egyetlen porcikája sem kívánta a találkozást. Elindult a sötét éjszakába, átvágva a nyugtalanságot okozó kert bokrai, a magányt sugárzó elhagyatott ösvények mellett. Futott, ahogy csak a lába bírta, s csak a Hold halványan pislákoló fénye mutatta az irányt az elkeseredetten zokogó lány számára. Elért a kert végébe, s zokogva rogyott le a szökőkútnál. Kisírta bánatát, majd miután sikerült kissé lenyugodni, elgondolkozott.  „Miért is futottam el? Talány féltékeny voltam, vagy szomorú, magányos? Ez mind igaz, de mégis mikor lettem olyan gyáva, hogy megfutamodjam a gondjaim elől?” – elmélkedett, s közben tovább ballagott egy kietlen ösvényen. Mikor feleszmélt gondolataiból, el akart indulni vissza, ám nem találta az utat. Próbált visszaemlékezni, hogy merről is jött, ám emlékei összemosódva kavarogtak fejében. Talált egy régi pavilont, s úgy döntött megpihen ott. Úgy gondolta valakinek csak fel fog tűnni a hiánya. Ha másnak nem is, talán Martinnak. Ekkor közeledő alak bontakozott ki a Hold fényénél. „Egy férfi” – gondolta magában, majd jobban szemügyre vette. „Úgy tűnik nagyon zilált a külseje. Mintha… mintha keresne valamit… vagy valakit!”  – ekkor a nő felismerte, s kiabálva közelítette meg az alakot.

-          Martin! Itt vagyok, Martin!

A férfi is elindult feléje, és se szó, se beszéd magához szorította.

-          Samantha… - s még erősebben szorította – Soha többé ne tűnj így el. Rendben? – a lány némán bólintott, s a férfi homlokon csókolta.

-          Ó, Martin. Olyan balszerencsés vagyok… – s ismét zokogni kezdett.

-          Most mégis mit tett? – kérdezte vigasztaló hangon, miközben átkarolta a lány vállát, s lassan ballagott vele visszafelé.

-          Rám se hederít, viszont egy másik lánnyal táncol és nevetgél!

-          És téged még csak fel sem kért, nemde bár?

-          Pontosan!

-          Mondd csak, miért olyan fontos ő neked? – a lány nem válaszolt, csak a férfi mellkasába temette fejét – Ha ennyire fontos neked, el kell mondanom valamit. Nem bírom elviselni, hogy miatta ennyire szenvedsz. Az igazság az, hogy ő…

Ekkor közeledő léptek hangzottak fel, s egy magas férfi állt meg az ösvény kellős közepén a Hold fénysugarában.

-          Martin, a szüleid kezdenek aggódni, hogy hova tűntél. Azt mondták egy hölgy keresésére indultál vagy valami ilyesmi – s ekkor vette észre a férfi öleléséből kibújó lányt – De látom sikerült megtalálnod.

A lány félve pillantott fel a jövevényre, aki még csak rá sem hederített. Fagyosan nézett egyenesen Martinra, aki pedig a lánnyal törődött, s nem hatotta meg a férfi nemtörődömsége és fagyos tekintete.

-          Valóban, ő itt egy gyermekkori barátom Miss…

-          Sajnálom, de most vissza kell mennem. Jobban tennéd, ha te is visszatérnél, és visszakísérnéd a „barátod”, vagy különben a végén még el kellesz venned – s vészjóslóan felnevetve hátat fordított.

A férfi visszaindult, a lány pedig utána akart szólni, ám megbotlott a lába köré csavaródott szoknyájában, s a csúfos zuhanástól csak Martin mindentől védelmező karja mentette meg.

-          Azt hiszem, ideje lenne haza mennünk, nem gondolod?

-          Igazad van. Menjünk.

Karját nyújtotta a lánynak, visszakísérte, át a bálteremen, aztán kikísérte a hintóig. Felsegítette a hintóba, majd visszasietett Samantha felöltőjéért valamint saját sétapálcájáért. Amikor visszaindult a hintóhoz, belebotlott Eduard –ba, aki megállította, s odahajolt hozzá.

-          Nos? – kérdezte rideg hangon.

-          Minden rendben.

-          De mégis mi volt az odakint a kertben? Megegyeztünk, hogy nem mondasz neki semmit.

-          Tudom jól, de akkor is. Másrészről figyelmetlen voltál, mivel majdnem téged látott meg, amikor mint veszett kutya kerested őt. Pedig pont miattad kényszerült a kertbe – nézett rá szúrós tekintettel.

-          Nagyon is jól tudom, hogy ez az én hibám, azonban most jobb lenne, ha utána mennél, minden bizonnyal már vár rád. Igyekezz – mondta Eduard, majd elviharzott.

Martin út közben elköszönt még pár ismerősétől, majd beszállt a hintóba, s haza mentek. Samantha-t gyorsan ágyba küldte, majd ő még a dologszobában ténykedet. Sötét szobája mélyén Samantha hamar álomba merült. Pontban éjfélkor valaki kopogott a dolgozószoba ablakán. Martin gyorsan odasietett, s kinyitotta az ablakot.

-          Mégis hol jártál? Úgy egyeztünk meg, hogy pontban 11-re jössz! És mégis, hogy jutott eszedbe az ablakon bemászni? – nézett az immáron a karosszékben ülő férfira.

-          Lassít kedves barátom. Először is azért késtem, mert valamit még el kellet intéznem a mi kis találkánk előtt. Másodszor, ha az ajtón át jövök, lehet, hogy egy álmatlan cseléd észrevesz, így nem maradt más, mint az ablak – s közben egy pohár brandyt töltött magának, majd Martint is megkínálta.

A férfi jól láthatóan megrázta a fejét, majd az idegi végkimerülés határán egy hatalmas sóhajjal, a jövevénnyel szemközti székbe rogyott.

-          Inkább vele foglalkoznál, ha így folytatod, lehetséges, hogy hamarosan elveszíted!

-          Ugyan már – legyintett unottan bal kezével – De te is ismered a szüleimet, nem? Ha ezt nem folytatom, a szüleim hozzám kényszerítenek valami gazdag örökösnőt. Annak, hogy azt vegyem el, akit szeretek, az volt a feltétele, hogy próbára kell tennem.

-          Tudom, én tudom.  De akkor is. Nem lehetnél vele kicsit kedvesebb? Ha így folytatod, végleg összetöröd a szívét! – s hangereje vészjóslóan emelkedni kezdett.

-          Majd beforrasztom! – Martin ekkor fölpattant, nekiiramodott, s felöltőjénél megragadva felhúzta a jövevényt, s állatias dühvel szemében meredt rá.

-          Hallod te egyáltalán, hogy milyen önző vagy? Hiszen te csak magadra gondolsz! Ne várd, hogy ezt annyiban hagyjam!  – üvöltötte.

A jövevény rideg, komoly, rezzenéstelen arccal figyelte barátja kitörését, és bár nem mutatta, mélyen belül egyet értett vele. Valójában tudta, hogy igaza van, de nem tudta, hogy mit is tehetne.

-          Azt hiszem, ideje lenne, elengedned. Mellesleg, biztos vagyok benne, hogy engem szeret. Hálás köszönet, hogy elfogadtad a szegény barát szerepét, aki ugyan szerelmes, de sosem lelnek viszonzásra érzései. És tudod miért, kedves barátom? Azért, mert akármit is teszel, te számára mindig is csak egy barát maradsz! – ingerelte fogva tartóját még mindig rezzenéstelen arccal.

Ekkor Martin eddig pattanásig feszült idegei feladták, s dühében jobb öklével teljes erejéből behúzott a jövevénynek, aki a hatalmas ütéstől elvesztette egyensúlyát s térdre rogyott. A földről nézett föl támadójára, akin látszott, hogy végre kezdi visszanyerni önuralmát. Martin visszarogyott a székbe, és arcát tenyerébe temetve térdeire támaszkodott. Időközben a jövevény felállt, s ismét brandyt töltött két pohárba. Az egyiket odanyújtotta az összeroskadt férfinak, a másikat pedig egy húzásra megitta, majd ő is helyet foglalt. Percekig ültek néma csendben, majd a jövevény törte meg a csendet.

-          Most már érted?

-          Igen – majd egy kis szünetet tartott – és sajnálom.

-          Semmi gond. De legalább végre kiengedted a gőzt.

-          Igaz… – majd a jövevény rettenetesen sajgó arcához nyúlt – Várj, hozok rá egy kis jeget. Még szerencse, hogy a nagy kiabálással nem ébresztettük föl Samantha-t, hisz az emeleten alszik.

-          Értem – majd mikor Martin indulni készült, megállította – Hagyd csak, majd én kiszolgálom magam. A konyha balra a harmadik ajtó, nemde?

-          Pontosan – majd visszarogyott a székébe.

A jövevény kilépett a dolgozószoba ajtaján, ám jobbra fordult és felment a lépcsőn. Benyitott minden szobába, majd egyszerre megtalálta a lány szobáját. Mikor megpillantotta az alvó lányt, arcvonásai ellágyultak, s ragyogó szemmel gyönyörködött az alvó szépségben. Pár perc múlva lépteket hallott, amint valaki a lépcsőn közeledik egyenesen felé. Gyorsan besietett a lány szobájába, s halkan bezárta az ajtót. Az idegen léptek továbbra is csak közeledtek, majd megálltak pontosan a lány ajtaja előtt. Néma csend. A férfi gondolkodás nélkül az egyik súlyos selyem függöny mögé bújt. Az ajtó dermesztő lassúsággal kinyílt, ám betóduló fényben a férfi csak a körvonalát tudta kivenni, ám így is felismerte. Martin volt az. Bizonyára túl sokáig volt távol, azért gyanakodni kezdett, s keresésére indult. Ekkor ismét sötétség borult a szobára. Martin elment. A jövevény megpillantott egy összekötő ajtót, ami feltehetően a komorna szobájába vezetett, ám értesülései szerint a szolgáló éppen mézes heteit tölti újdonsült férjével. Odasietett az ajtóhoz, s pont, amikor kilépni készült a szobából, a lány álmában megszólalt, amitől a férfi kővé fagyott.

-          Jake, megbocsátok, csak kérlek, gyere vissza. Szeretlek – hangzott nagy sóhaj közepette az ágyból.

 A férfi gyorsan kisurrant az ajtón, majd behúzta maga mögött. A szomszéd szobában Martin várta.

-          Valahogy gondoltam, hogy itt talállak, és nem a konyhában – sóhajtotta – Most pedig visszamegyünk a dolgozószobámba, mielőtt felébresztjük.

Visszatértek a dolgozóba, ahol vidám tűz pattogott. Leültek, majd a jövevény kibökte azt ami, annyira fel kelltette kíváncsiságát.

-          Ki az a Jake? – a másik kérdőn meredt rá – Őt említette, álmában. Azt… azt mondta, hogy – fájdalmas szünetet tartott – szereti – s hangja elnémult.

Martin felállt, s az íróasztal mögé sétált. Letérdelt, s felhajtotta a szőnyeget. Alatta megmutatkozott egy kis rejtekhely. A férfi elővette mellénye zsebéből a kulcsot, s óvatosan a zárba illesztette. Halk kattanás jelezte a zár megadását. A férfi benyúlt a kis lyukon, majd kiemelt egy hosszú, és súlyos vasládát. Felpattintotta zárját, majd kiemelt belőle egy levelet.

-          Nos – s elindult vissza a jövevény felé – Jake… ő volt Samantha első szerelme. Gyermekkorukban mindig együtt játszottak. Mindkettőjük szülei azt hitték, hogy ha felnőnek, majd összeházasodnak.

-          De? – szólt közbe a jövevény.

-          Jake egyszer csak nyom nélkül eltűnt – majd átadta a jövevénynek a levelet – Ezt a levelet ő küldte, nem is olyan régen.

-          Szóval, ezért emlegeti őt – majd kis szünetet tartott – Tényleg ennyire szerette őt? – kérdezte alig hallhatóan.

-          Csupán annyira, ahogy most te szereted őt – mondta némi cinizmussal hangjában.

A férfi arca komorrá vált, látta rajta, hogy ezt nehéz megemésztenie. Martin erősítő gyanánt újra töltötte mindkettőjük poharát. Ő odasétált a kandallóhoz, s mellette nekidőlt a falnak.

-          Jobb lesz, ha elolvasod.

-          Van benne valami érdekes? – kérdezte a másik kíváncsian.

-          Inkább valami meglepő. Bár nem biztos, hogy el kellene olvasnod…

-          Ugyan miért?

-          Félek, nem tudnál magadon uralkodni… talán úgy éreznéd, hogy… - hergelte tovább.

-          Igen?

-          Veszélyeztetve vagy miatta…

-          Ugyan már, ekkor ostobaságot. Na, lássuk mit írt ez a nyápic – s dühödten nyitotta ki a gondosan visszazárt borítékot.

„Drága Samantha,

Szánom-bánom múltbéli tetteimet, hidd el, nem miattam, vagy miattad

alakultak így a dolgok. Az egészről csak egyetlen ember tehet, valaki,

aki most is a közel áll hozzád. Megfenyegetett, és édesanyám életével

zsarolt. Hogyha akkor nem fogadom el az ajánlatát, édesanyám

már nem lenne az élők között. Ezért kérlek, hogy bocsáss meg nekem.

Találkozzunk Mr. Huggins könyvesboltjában csütörtökön délután 3-kor.

Kedvesed

Jake”

-          Micsoda egy piperkőc! – háborgott a jövevény – Mély sebeket ejtett a szívén, és összetörte azt…

-          Hah, csak nem? Milyen aljas… – mondta maró gúnnyal hangjában majd a jövevényre nézett – Számodra nem ismerős ez egy kicsit? – ám a másik rá sem hederített.

-          Ha egyszer megtalálom, megmondom neki a magamét, az már egyszer biztos! – mondta fenyegetően – Oly mértékű szerencsében volt része, hogy már gyermekkorában baráti viszonyt ápolhatott Samantha-val, szemben velem, aki mindvégig csak távolról figyelhettem, ahogy lassan nővé érik – s tekintete a messzeségbe meredt.

-          Mondd csak, igazából mikor vetettél rá szemet? – nézett immár ellágyult tekintettel társára.

-          Kedves barátom, én nem szemet vettem rá. Amikor gyermekkoromban először megpillantottam életvidámságot sugárzó arcát, rögtön rabul ejtette szívem.

-          És azt mikor döntötted el, hogy Samantha-t kéred fele… – ám ekkor az ajtó szélesre tárult, s Samantha állt ott.

Alabástrom fehér testét csupán egy halványlila selyem hálóruha takarta el a kíváncsi tekintetek elöl, földöntúli kínt okozva a férfiúi nemnek. A lány arcán, s topáz szemeiben meglepődés látszott. Meghökkenve nézte a jövevényt, s nem hitt a szemének. Lábai elgyengültek, s szédülés kerített hatalmába. Gyorsan megkapaszkodott az ajtófélfában, s kissé meggyengülve indult el a kései látogató felé. Az idegen jeges tekintettel figyelte a közeledő lányt. Martin azon törte fejét, hogyan is tudná elhárítani a katasztrófát, ám akár mennyire is törte a fejét, semmi elfogadható magyarázat sem ötlött eszébe. A lány eközben vészjóslóan közeledet a flegma jövevény felé. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lehuppant az íróasztal mögötti tekintélyes karos székbe. Rákönyökölt az előtte elterülő papírokra, tenyerébe fektette kecses kis fejét, majd fürkésző szemekkel méregette a férfit. Ám bármit is várt, csalódnia kellet. Néma csend. Martin zavart érzett, s nem tudta, mi tévő is lehetne. A lány ekkor nem tűrte tovább a feszült légkört, s köntörfalazás nélkül rákérdezet az őt zavaró tényekre.

-          Mondja csak Lord Bridgestone, mit keres itt, ily kései órában? Tudja – folytatta – a Társaság nem túl elnéző azokkal a nemesesekkel, akik ily kései órán egy eladósorban lévő hajadon házában tartózkodnak. Szabadna tehát megkérdeznem, milord, hogy mégis minő indok hozta szerény otthonunkba?

A férfi egy szó nélkül felállt, s az ajtó felé indult. A kilincs után nyúlt, majd megállt, s egy pillanatra visszafordult.

-          Ideje lesz mennem. Későre jár. Martin köszönöm a segítségedet. A kérdésedre pedig a válasz? Már az első pillanatban eldőlt – s becsukta maga mögött az ajtót.

A lány úgy érezte kezd hozzászokni ahhoz, hogy semmilyen kérdésére ne kapjon választ ettől az embertől.

-          Mondd csak, mit kereset itt Eduard? Mit köszönt meg? Mi a fészkes fenéért nem tud válaszolni, vagy egyáltalán legalább normálisan viselkedni? – záporoztak Martinra kérdései.

-          Jobban tennéd, ha te is visszamennél aludni. Én személy szerint teljes mértékben kimerültem. Kérlek, bocsáss meg, nem állt szándékukban felébreszteni téged. És ha most megbocsátasz, én visszavonulnék szobámba. Jó éjszakát, kedvesem – majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

A lány átült a kandalló előtti szőnyegre, s a tűzbe meredt. Csak nézte a lángokat, s elmerült gondolataiban. Visszaemlékezett első találkozásukra, és újra felszínre törtek a fájdalmas emlékek. Elgondolkodott, vajon megéri-e ezt a kínt újra és újra átélni. „Nem, nem éri meg – döntötte el magában – Határozottan nem éri meg. A boldogsághoz vezető út igaz, hogy nehéz, de ennyire fájdalmas nem lehet. Lehetetlen, hogy egy ártatlan s igaz szerelem ennyi fájdalmat okozzon. Képtelenség ily hosszú ideig elviselni a gyötrődést, egyszerűen lehetetlen.” A hatalmas és tiszteletet sugárzó állóóra 4 órát ütött. Lassan felállt az ókori időket idéző szőnyegről, majd elindult az ajtó felé. Léptei hangját elnyelte a puha szőnyeg, az ajtó fáradtan engedett utat, s a lépcső ásítozott könnyed léptei alatt. Szobája sötétségbe burkolózott, s az ágyát elrejtő baldachin sötét árnyként lebegett a nyitott ablakon becsapó széltől.  A lány az ablakhoz lépet, s kinézet a sötétségbe. Egy férfi futó alakját látta meg, amint könnyedén átszökken a hátsókert kapuja fölött. Becsukta az ablakot, s fésülködőasztalához ment. Az asztalon egy levél várta. Gyorsan gyertyát ragadott, meggyújtotta, s olvasni kezdte a levelét.

„Sajnálom, de a holnapi találkozónkat el kell halasztanunk,

Mivel az egyik barátod tudomást szerzet annak helyszínéről,

S most megfigyelteti azt a helyet. Találkozzunk holnap este

A titkos helyünkön pontban 10-kor

Kedvesed

Jake”

Újra elolvasta a levelet, majd fiókjába tette, s elzárta azt. Álmatlan éjszakája volt, ám ez nem látszott meg rajta, hisz belülről kíváncsiság fűtötte. Szerette volna kideríteni, hogy vajon melyik barátja akarta megakadályozni, hogy Jake-el találkozzon. A nap már felkelt, s a házvezetőnő jött ébreszteni, az amúgy is éber lányt. Amikor a reggeliző asztalhoz ért, szemközt találta magát egy kimerült szempárral. Az asztal másik végénél Martin ült. Fáradtnak és elcsigázottnak nézett ki. Nem értette, hogy mi történhetett vele, ám a tegnapi este után volt pár kérdés, amire választ várt. A szolgáló eléjük rakta a reggelire feltálalt párolt sonkát, tojásrántottát valamint pirítóst. Felszolgálta a teát valamint a kávét, majd meghajolva távozott. Ketten maradtak a szobában.

-          Mondd csak Martin, miért volt itt Eduard?

-          Csak egy szívességet kért, mint ahogy azt tegnap említette – s szájába tömött egy jó adag rántottát és pirítóst.

-          Valóban? Akkor mégis mit keresett a szobámban? – Martint a kérdés váratlanul érte, s kis híján megfulladt a félrenyelt ételtől.

Pár perces köhögés és fuldoklás után kissé könnyes szemmel nézett a lányra.

-          Nos? – nézett még mindig kérdőn reá a lány.

-          Miből gondolod, hogy a szobádban járt? – próbálta hárítani a kérdést a férfi.

-          Csupán abból, hogy láttam, amint a komornám szobájába oson. S ott minden bizonnyal veled találkozhatott.

-          Nos… csupán a konyhát kereshette…

-          Az emeleten? Mondd csak, mégis melyik házban van a konyha az emeleten? – ám a férfi nem válaszolt – Mindegy is, nem érdekel – mondta Samantha dühösen, majd otthagyta az asztalt, s kiviharzott.

Felsietett, majd feje tetejére biggyesztette csöppnyi kalapját, s bevásárló útjára indult. Először új ruhát rendelt, majd hozzá illő kalapot és cipőt választott. Legutoljára kedvenc helyére, az öreg Joseph könyvesboltjába tért be.

-          Jó napot – lépett be a világos kis helyiségbe, ahol körös-körül csupa hatalmas könyvespolcok terpeszkedtek, melyek szinte roskadoztak a nehéz, és vaskos régi kötetektől.

Egy idős, derékban erősen meghajlott férfi lépett elő a hátsó szobából. Öltözéke kissé viseltes volt, arcán dús szakáll és bajusz, orra hegyén aranykeretes szemüveg, s feje búbján a haja már ritkulni kezdett. Mikor meglátta a lányt, arcára mosoly ült ki, s a lány elé sietett.

-          Szervusz, kedveském. Ma miben lehetek segítségedre? – nézett a nála jóval magasabb lányra.

-         Egy jó kis romantikus lovagregényt keresek.

-         Abbó’ biza sok van itten – villant huncut mosoly az öreg szemében.

-          Valamint a barátomnak szeretnék egy természettudományi könyvet. Holnap lesz a születésnapja. Ezzel szeretném meglepni.

-          Ez nagyon kedves öntől aranyoskám. Erre jöjjön – s az egyik hatalmas könyvespolc felé terelte.

Az öregúr sok könyvet megmutatott Samantha-nak, s örömmel nyugtázta, hogy még a mai időkben is élnek kedves emberek, akik törődnek barátaikkal. Miután megvásárolta a kívánt könyveket Samantha, hazafelé indult, hogy készülődjön a rég várt találkára. Amint megérkezett, a házvezető tudatta vele, hogy Martin már nem tartózkodik otthon.

-          Egy utcagyerek jelent meg a konyaajtónál, nem sokkal a madam távozása után. Az úrnak hozott egy levelet. A levél láthatóan meglepte, majd szó nélkül elviharzott, s azóta sem tért vissza – mesélte az idős kis asszony.

-          Köszönöm. Nyugodtan térjenek nyugovóra, hiszen hamarosan jómagam is elmegyek, s csak hajnaltájt térek vissza – nyugtatgatta Samantha, majd felsuhant az emeletre.

Felöltötte koromfekete ruháját, majd piciny kalapjáról leengedett háromrétegnyi fátylat. A szolgálók, már lefeküdtek, ő pedig kiosont a hátsó kijáraton. Pontban 10 órára ért a régi titkos helyük bejáratához. Eme hely már gyermekkorukban is veszedelmesen ijesztő volt, ám az elmúlt évek sem voltak kegyesek az omladozó kastélyhoz. Megragadta az ajtóra felszerelt hatalmas kilincset, s benyitott az ódon kastélyba. Odabent csak por és pókhálók tömkelege fogadta. Óvatosan lépdelt a porlepte kőpadlón, egyenesen a málladozó lépcsők felé.

-          Hahó! Van itt valaki? – kiáltotta a lépcső tetejére érve, ám semmi válasz – Jake!

Ekkor az egyik ajtó alatt kiszűrődő fényre lett figyelmes. Odasietett, s először csak résnyire nyitotta az ajtót, hogy bekémlelhessen rajta. Betekintve egy lófarokba fogott hosszú szőke hajú férfira lett figyelmes, aki neki háttal a tüzet élesztgette. Gyönyörű tengerkék szemek fordultak a kíváncsi lány felé. Az ajtó lassan tárult ki, felfedve a feketébe burkolózott lányt a kíváncsi szemek előtt. A lány feltűzte fátylát kalapja peremére, s pár másodperc múlva a kék szemek felragyogtak. A férfi kitörő örömmel indult a lány felé.

-          Samantha – szorosan magához ölelte, s a levegőben megforgatta, az immár kacagó lányt – Annyira hiányoztál! – majd ismét magához húzta.

-          Te is nekem – válaszolta Samantha, s a férfi mellkasába fúrta fejét, belélegezve annak illatát.

-          Szörnyen röstellem első találkozásunk elhalasztását, ám, mint ahogy levelemben is említettem, menekülőre kellet fognom a dolgom.

-          Semmi gond. Örülök, hogy újra láthatlak. Ha már szóba került, elárulnád ki volt az, aki miatt eddig nem találkozhattunk? – nézett rá kérdőn a lány.

-          Az igazat megvallva, egy olyan személy, aki számodra is fontos – kis szünetet tartott – Eduard Bridgestone.

-          Eduard? De hát neki mégis miféle oka lenne megakadályozni találkozásunkat? – kétkedett a lány.

-          Féltékenység… Tudom jól, hogy nem volt helyénvaló, de akkor éjszaka én is ott voltam. Ott voltam, pontosabban voltunk, amikor álmodban engem hívtál – erre a vallomásra Samantha arcát elöntötte a pír.

-          De hát… - dadogta a lány, majd egy mély levegőt vett, és folytatta – Még így sem értem féltékenységének okát.

-          Ez pedig egyszerű… szerelmes beléd.

A hirtelen felismerés végignyilallt Samantha-n, olyannyira, hogy lábai kissé megrogytak. Üres szemekkel bámult maga elé.

-          Sajnálom, az egész az én hibám – szólalt meg Jake hírtelen.

A lány értetlenül nézett a férfira.

-          Mi volna a te hibád? – kérdezte Samantha.

-          Ha nem engedek a zsarolásnak, nem törtem volna össze a szíved, és nem okoztam volna annyi szenvedést neked.

-          Úgysem lettem volna elég jó feleséged.

-          Te meg mégis miről beszélsz?

-          Ha nem kényszerítenek, akkor se maradtál volna velem, jól tudom.

-          Tévedsz! Ha az az átkozott Eduard nem fenyeget meg...

-          Eduard? – nyikkant közbe meglepetten a lány – Hogy jön ide Eduard? – kis szünetet tartott - É-én már semmit sem értek. Ennek semmi értelme.

-          Kérlek, nyugodj meg, mindent elmagyarázok – s két pohárba sherry-t majd az egyik poharat átnyújtotta a lánynak, aki lassan kortyolgatva a tűz mellé telepedett vele.