Sok dolog volt ez egyetlen estére, ezért úgy döntött hazamegy, s végig gondolja
dolgokat. Elbúcsúzott Jake-től, s hazaindult. Úgy gondolta, ha hazaér, nem
talál otthon majd senkit, s végiggondolhatja a történteket. Ám hatalmasat
tévedett. Még csak a lépcsőn indult felfelé, amikor a bejárati ajtó feltárult,
s Martin állt ott. Nekidőlt az ajtófélfának, s harapósan így szólt.
-
Mondd csak, merre jártál? Már elég későre jár,
de mondhatjuk úgy is, hogy nagyon korán van…
Ám a lány tudomást se vett róla, csak próbált
befurakodni a férfi mellett, ám nem járt sikerrel. A férfi elkapta karját, s
maga felé fordította. A lány felszisszent, mert Martin túl erősen szorította. Ám ő ebből semmit nem észlelt, csak nézett a lányra
meredten.
-
Azonnal állj meg,
és mondd el hol voltál? – tekintetében harag és aggodalom érzése keveredett.
-
Miért kellene
bejelentenem minden mozdulatom, hiszen te sem teszed. Nem vagyok sem a lányod,
sem a feleséged, így nem tartozom neked magyarázattal semmiért! – kelt ki
magából a lány.
A férfi döbbenten áll, s a lány ezt kihasználva gyorsan
besurrant mellette az ajtón, egyenesen föl a szobájába. Bezárkózott, s
belevetette magát baldachinos ágyába. Zaklatottsága ellenére hamar elaludt. Dél
körül ébredt fel, lesietett, s megebédelt. Mikor ebéd után ismételten vissza
akart vonulni, Martin megállította.
-
Sajnálom, amit
reggel mondtam. Kérlek, bocsáss meg nekem. Remélem, megtisztelsz azzal, hogy
elkísérsz Darkling-ék estélyére – nézett bűnbánóan a lányra.
-
Nos, rendben van.
Én is sajnálom. Ám egyezzünk meg abban, hogy egyikünk sem fog faggatózni. Ó
várj csak egy pillanatot – s felsietett szobájába, majd kezeit háta mögé rejtve
tért vissza – Ugye tudod, milyen nap van ma? – ám a férfi értetlenül nézett.
-
Szent egek, még
ezt is elfelejtetted? Mindegy Boldog Születésnapot! – s átnyújtotta a becsomagolt
könyvet.
A férfinak elállt még a szava is. Ő maga már teljesen
elfelejtette, ám a lány ezt is számon tartotta.
-
Jesszusom, ez már
hányadik? – nézte a csomagot.
-
A 22.
születésnapod! Ismét leelőztél 2 évvel – s játékosan rámosolygott.
-
Ennek inkább nem
kéne örülnöd. Hamarosan, ha nem találsz magadnak férjet, vénkisasszony leszel!
-
Ugyan már. Nincs
mit aggódnod most, hogy itt van Jake, minden rendben lesz! – s meseszép mosolyt
küldött a férfi felé.
A férfi kissé értetlenül nézett a lányra. Szomorúan
gondolt arra, hogy a lány még mindig abba az alantas férfiba szerelmes. Félt
attól, hogy fog erre barátja reagálni, ha fülébe jut a dolog. Időközben valaki
kopogott az ajtón. A házvezető gyorsan ajtót nyitott, majd a
dolgozószobába vezette a látogatót. A tömör bükkfa ajtót teljesen betöltötte
Eduard izmos alakja.
-
Jó estét – köszönt
flegmán.
A nő meghökkenve nézett a férfira, majd gyorsan
felpattant.
-
Ideje lenne visszavonulnom. Mellesleg nem
kedvemre valóak a férfiak közötti beszélgetések. Számomra túl sok erőszak
sugárzik belőlük. – s próbált elmenni az ajtóban álló férfi mellett, ám az nem
engedte el – Elnézést, uram, szabad lenne? – nézett fel rá.
A férfi először nem reagált a lány kérésére, majd
lassan és komótosan kilépett a nő útjából. A nő sietve elhaladt mellette, félve
attól, hogy a férfi netán meggondolja magát. Felsietett a lépcsőn, s visszatért
szobájába. Odalent pedig Martinék egy pohár brandy társaságában leültek
egymással szemben két székbe, közel a kandallóhoz.
-
Talán el kéne
mondanom neki – elmélkedett Eduard.
-
Lehet, de akkor
mi lesz a szüleid, pontosabban édesanyád akaratával?
-
Majd megmondom
neki, hogy a teszt véget ért, és ő sikeresen átment.
-
És ha ezután ő
maga is meg akar győződni róla?
-
Ugyan már,
barátom. Légy egy kicsit optimistább. Valahogy mindenképpen megoldjuk.
-
És még csak nem
is ez az egyetlen problémánk… - sóhajtott Martin.
-
Hogyan? Miért?
Történt valami? – kelt ki magából a másik, ám ekkor kopogás hallatszott.
A házvezető egy kis utcagyereket vezetett az urak elé.
10 évesnek nézett ki, ruhái piszkosak és koszosak voltak. Arcát korom lepte, ám
mocskos külseje csak jobban kiemelte ragyogó kék szemeit.
-
Én Miss
Edinburg-ot keresem. Itt lakik? – szólalt meg vékony, kissé magas hangon.
-
Igen. De mégis ki
küldött, fiacskám? – hajolt hozzá kissé közelebb Martin.
-
Az úr azt mondta,
ő a hölgy jegyese.
-
Jegyese? –
hökkent meg Eduard.
-
Pontosan. És
meghagyta nekem, hogy csakis a hölgy kezébe adhatom a levelet, senki másnak! –
húzta ki magát a kisfiú.
-
Értem. Nos, akkor
majd Mrs. Kinsey odakísér – a házvezető bólintott, majd az emeletre kísérte a
szutykos gyereket.
A két férfi összenézett, majd kíváncsian kimentek az
előtérbe. Pár perc múlva az utcagyerek távozott, kezében egy szalaggal. Martin
rögtön felismerte a szalagot. Azt még Samantha kapta Jake-től, oly sok évvel
ezelőtt. Ez volt az utolsó ajándék, amit tőle kapott, mielőtt eltűnt volna…
Majd pár perc múlva Samantha viharzott le a lépcsőn, mit sem törődve a két
férfival. Martin a lány után szólt, ám ő mintha meg sem hallotta volna. Ismét
egymásra néztek az urak, majd az éppen becsapódó ajtóra meredtek.
-
Vajon ki üzenhetett? Ráadásul miért mondta, hogy ő Samantha vőlegénye? –
tűnődött Eduard.
-
Van egy sejtésem, hogy ki lehetett az – s kikémlelt a bejárati ajtó melletti
ablakon, ahonnan még látta az utcából éppen kikanyarodó fogatott.
-
Jake – mondta hűvösen a másik – Csakis az a gazember lehetett – s Eduard felcsörtetett
a lépcsőn, majd dühösen feltépte a lány ajtaját.
Bevágtatott a szobába, s kutatni kezdte a nemrég
érkezett levelet. Eközben Martin is felért a lépcsőn, s értetlenül nézte,
tébolyodottnak tűnő férfit. Barátja közben megtalálta, amit keresett, s most
bőszen olvasta.
„Szeretett Samantha,
Hatalmas bajban vagyok!
„Kedves” barátod rám talált,
s meg támadott! Kérlek,
siess, a segítségedre van szükségem.
Most a Beaker Street-i könyvesboltban vagyok…
Jake”
-
Tudtam! Éreztem, hogy csakis az a galád csirkefogó tehette. Biztos voltam
benne. Ezt nem tudom elhinni. Hogy bízhat benne? Talán még mindig szereti?
-
Jobban tennénk, ha most visszamennénk a dolgozószobába, mielőtt Samantha rajta
kapna minket, hogy a szobájában kutatunk… - kérte Martin.
Visszaindultak, s visszarogytak székeikbe. Majd Martin
hatalmas sóhajt hallatva nehézkesen belekezdett mondanivalójába.
-
Tudod kedves barátom… - majd egy pillanatnyi szünet múlva folytatta – amiről az
előbb beszéltünk…
-
Valóban – fordult barátja felé – Valami problémáról eset szó… - s
elgondolkodott.
-
Nos, igen. ami a problémánkat illeti…
-
Rajta. Ne húzd tovább az időt, Martin – kezdett Eduard hangja ingerülté válni.
-
A lánykéréssel kapcsolatban – majd az elkerülhetetlen előtt egy utolsó levegőt
vett – Az igazság az, hogy épp az imént beszéltem erről Samantha-val, és a
jövőjét jelenleg csakis egy személy mellett tudja elképzelni, és az…
-
Csakis én lehetek – vágott közbe Eduard.
-
Valójában nem… hanem Jake az!
Eduard lefagyott. Nem tudta erre most mit is
mondhatna. Úgy érezte átverték. Próbált ésszerűen gondolkodni, ám ez mit sem
változtatott azon a tényen, hogy félre lökték, s ezzel egy világ omlott össze
benne. Ekkor Samantha viharzott be a bejárati ajtón. Ruhája csapzott volt,
külsejéről és tekintetéből zavarodottság és félelem sugárzott. A két férfi
meghallva a lány izgatott hangját a folyosóra sietett, ám már csak a lány
eltűnő szoknyáját látták, amint besuhan szobájába.
-
Suzan, kérlek azonnal gyere! – kiáltott a lány komornájának.
Pár perc telt el csupán, s ismét távozni készült, ám
most nem oly hevesen, mint ahogyan érkezett. Lassan vonult le a lépcsőn,
egyenesen az éppen távozni készülő Eduard elé, de amint megpillantotta lányt,
kiötlött valamit.
-
Látom ismét sietős dolgok szólítják el – szólt a lányhoz, először normálisan.
-
Valóban. Az én életem nem csak az estélyekből, és a barátoktól kért
szívességekből áll. És ha most megbocsát, nekem mennem kell – s mit sem törődve
a férfival, újra elviharzott.
Felszállt a hintóba, majd szólt a kocsisnak, hogy
vigye őt Jake házához. Nem volt túl hosszú út, viszont annál veszedelmesebb,
mivel lassan már kezdett beesteledni. Jake-ék háza annak idején jó környéken
volt, ám az azóta eltelt időben minden féle söpredékek költöztek oda, s egy
fegyházat is a környéken nyitottak meg, pont 3 évvel ezelőtt. A kocsi lassítani
kezdett, s meg is állt egy már omladozó, de fénykorában kimondottan elegáns ház
előtt. A kocsis lekászálódott a bakról, s lesegítette a lányt. Samantha
bekopogott, s egy fiatal fiúcska nyitott neki ajtót.
-
Ön biztosan Samantha kisasszony – mosolygott a lányra.
-
Igen, én vagyok. Jake, hogy van?
-
Egy kicsit jobban, bár a vérzés még mindig nem állt el… – s a férfi szobájába
kísérte a lányt, majd a kocsist a konyhába vezette.
Jake mozdulatlanul feküdt az ágyán, s az oldalán a
kötés ismét csurom vér volt. A nemrégiben kapott levél után, a férfi
segítségére sietett, ám sajnos elkésett. Jake-t már szinte önkívületi
állapotban találta, oldalán egy lőtt sebbel. Jake inasa is nem sokkal a lány
után érkezett, így hamar el tudták vinni abból a poros kis üzletből, és hamar
ápolást kapott, aminek lehetséges, hogy az életét is köszönheti. Miközben visszagondolt
a férfi szavaira, gyorsan kicserélte kötéseit. „Ezt is ő tette. Samantha ne bízz
benne, mert veled is elbánik, mint velem. Menekülj tőle. Eduard veszélyes…”
-
Jaj, hölgyem, véres lett a csodás ruhája – lépett be ismét a fiú.
-
Ó, valóban – mondta a lány érzelemmentesen – De ne is aggódj miatta. Nem
számít, az most sokkal fontosabb, hogy Jake rendbe jöjjön – s a férfire nézett.
-
Üljön le, hozok egy csésze teát – majd mosolyogva kiment.
A lány leült a férfi mellé az ágy szélére, s csak
figyelte alvó arcát. Időnként lecserélte kötését, mikor látta, hogy láza miatt
az átforrósodott. Idő közben a fiúcska visszatért a csésze teával. A lány
elfogadta, majd a hatalmas álló órára nézett.
-
Istenem, már ilyen későre jár? Sajnálom, de most mennem kell. A barátom nagyon
aggódna miattam. Holnap ígérem, ismét visszajövök.
A fiú a konyhába sietett, szólt a lány kocsisának, aki
idő közben ott lakomázott. Gyorsan kisietett, majd felsegítette a lányt, s
elindult.
-
Hívd ide, a dolgozó szobába, én pedig addig elrejtőzöm. Amíg tudja, hogy én itt
vagyok, addig úgy se mondana neked semmit – magyarázta tervét Eduard.
-
Rendben. Legyen, ahogy akarod, ha már ennyire kíváncsi vagy - egyezett végül
bele Martin.
De mielőtt bármit is tehetett volna, Eduard az ablakon
kitekintve látta, amint lány hintója a ház előtt megáll. A halványan pislákoló
lámpa fényénél, mely a kocsi oldalán lógott, csupán a lány alakját tudta
kivenni, viszont az így is látta, hogy valami történt a ruhájával. Gyorsan
elrejtőzött az egyik súlyos selyem függöny mögött. A házvezető sietett a lány elé ajtót nyitni,
Martin aggódva igyekezett felé.
-
Samantha, mi történt? Jól vagy? – s odasietett a lányhoz – Mi történt veled?
Gyere, ülj le a dolgozószobában, és pihenj egy kicsit. Mrs. Kinsey kérem,
készítsen elő egy fürdőt, Samantha mindjárt megy – s azzal a lányt a dolgozóba
kísérte, majd leültette az egyik hatalmas fotelba.
Eduard eközben próbált még levegőt se venni, hogy
minél jobban hallhassa a beszélgetést.
-
Mondd csak, mi történt veled? És mitől lett véres a ruhád?
Eduard összerezzent… „Véres
a ruhája? Mégis mi történhetett? Megsebesült, vagy rátámadtak?” – s kezdte elveszíteni önuralmát.
-
Nos… Jake-nél voltam. Ő megsérült, és amikor kicseréltem a kötését, észre se
vettem, véres lett a ruhám. De nem kell aggónod, az orvos szerint Jake hamar
rendbe jön.
-
Ugyan már, én nem miatta aggódom, hanem érted! Alig vagy már itthon,
folyton rohansz valamerre. Mellesleg ha folyton Jake-vel vagy, mi lesz
Eduarddal? Vagy talán Ő már nem is érdekel?
-
Igazad van. Lehet, jobb lenne, ha elköltöznék – felelte rá néhány perc
gondolkodás után a lány.
-
Hogy micsoda? Samantha, mégis miket beszélsz, hová is mehetnél?
-
A vőlegényemhez, hová máshová. És csakhogy tudd, nem érdekel Eduard. Soha többé
nem akarok róla hallani se! – kelt ki magából haragosan.
-
Ugyan miért? Történt valami? Vagy az az átkozott Jake mondott neked valamit?
-
Ne merj így beszélni róla. Nem ő az átkozott, hanem inkább Eduard. Azok utána
mit vele tett…
-
Miért, mit tett, ami miatt így megutáltad?
-
Hogy mit tett, azt kérdezed? Csupán annyit, hogy Jake miatta sérült meg.
Féltékeny lett, és ezt úgy mutatta ki, hogy meglőtte szegény Jake-t. És ezek
után azt várod tőlem, hogy szeressem?
-
Te mégis miről beszélsz? Eduard nem tett semmi ilyesmit. Végig itt volt velem,
mégis mikor tehette volna?
-
Nem tudom, de hidd el, nem is érdekel. Számomra csupán az fontos, hogy Jake
minél hamarabb rendbe jöjjön.
-
Nem gondolod, hogy előbb ezt meg kellene beszélned Eduarddal is?
-
Ugyan már, még, hogy én beszéljek vele. Hiszen szerintem még a nevemet se
tudja. Egyébként is, eddig se beszéltem vele, és nem szándékozom most
elkezdeni. És ha most megbocsátasz, nyugovóra térnék, későre jár.
A lány kiviharzott, felrohant a lépcsőn, majd szobája
ajtaját is erélyesen berántotta maga mögött, amit mind a két férfi tisztán
hallhatott. Eduard egy sóhaj közepette előlépett a súlyos függöny takarásából,
s töltött magának egy pohárka italt.
-
Azt hiszem, ideje lenne találkoznom ezzel Jake-vel. Attól tartok, valamilyen
okból távol akar engem tartani Samantha-tól, és ez nekem nem tetszik. Egészen véletlenül
nem tudod, hol lakik ez az alak?
-
Nem, sajnálom. De esetleg a kocsist megkérdezheted. Vagy talán jobb lenne, ha
beszélnél végre Samantha-val. Talán kideríthetnéd, hogy mi is történik itt
valójában. És véget vethetnél a félreértéseknek.
-
Talán igazad van. Holnap valamilyen indokkal itthon tudnád tartani Samantha-t,
kérlek?
-
Megpróbálhatom. De mégis meddig?
-
9 óráig. Ígérem most nem kések. Ideje beszélnem vele…
-
9 óra? Akkor nem kell aggódnod. Minden reggel kilovagol, és csak ellőtte pár
perccel ér haza, így teljesen bizonyos, hogy itthon fogod találni.
-
Rendben. És most ideje mennem. Viszlát, barátom – Martin csupán intett egyet,
majd az asztala mögé telepedett.
Eduard hangtalanul távozott, odakint pedig leintett
egy bérkocsit, majd hazafelé azon gondolkodott, vajon holnap hogyan is
mondhatná el a lánynak a teljes igazságot. Lehet, hogy így tisztázza magát, de
lehetséges, hogy a lány örökre megutálja. De már nincs visszaút. Mindenképpen
beszélni kell vele, vagy amit eddigi évek során felépített, odavész. Bár külső
szemlélőnek nem úgy tűnik, hogy olyan sokat fáradozott volna a kettejük
kapcsolata miatt, ám ő már gyerekkora óta próbál mindent megtudni a lányról, és
megteremteni neki azokat a feltételeket, amelyeket megérdemel az életben.
Másnap reggel egyenesen a barátja háza felé igyekezett, s látta az éppen akkor
bevágtató lányt. Méregzöld lovaglóruha feszült karcsú testén, göndör mogyoróbarna
haja pedig kiengedve omlott vállaira. Egy gyönyörű zsemleszínű kancán ült, s
szemmel láthatóan észrevette a férfit. Gyorsabb tempóra váltott, majd
farkasszemet nézett a férfival, aki elfogadta a kihívást. A lány vészjóslóan
közeledett felé kancája nyergében, ám ő nem mozdult, csak tartotta a
szemkontaktust. A lány már csupán 10 méterre volt tőle, ismét felgyorsított és
milliméterekkel a férfi orra előtt állt meg. Határozattan hátra vetette fejét,
hogy arcából kirázza kósza göndör tincseit. Szemében határozottság és harag
csillogott. „Kevés az ilyen
nő Londonban” – gondolta
Eduard.
- Újabb
szívesség? – nézett gúnyosan a férfira a lány.
-
Most nem – s lesegítette a lányt a nyeregből – Igazság szerint most önhöz
jöttem – s egy hatalmas mosolyt küldött a lány felé.
-
Valóban? És szabadna megkérdezni, hogy mégis miről óhajt beszélni velem?
-
Inkább először menjünk be, nem valami kellemes idekint beszélgetni, vagy Ön nem
így találja?
-
Igaza van. Csatlakozzon Martinhoz, minden bizonnyal most is a dolgozószobában
tartózkodik. Pár perc és én is ott leszek – azzal eltűnt a ház belsejében.
Eduard kissé aggódó arckifejezéssel követte a lányt.
Martin valamiféle régi kéziratot olvasgathatott, és szokásához híven, körülrakta
magát különféle könyvekkel, melyek valószínűleg a kézirat fordításához
nyújtottak segítséget. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy tanulni vágyó gyerek,
bár ez neki csupán egy hobbija volt a sok közül.
-
Jó reggelt, látom kissé elfoglalt vagy – lépett közelebb hozzá a férfi.
-
Nos, valóban. Nemrég jutottam hozzá ehhez a régi kézirathoz, és kíváncsiságom
felülkerekedett rajtam, így belekezdtem a fordításában. Ám ez a nyelv kezd
kifogni rajtam. Eddigi ismereteim szerint, semmiféle eddigi nyelvhez nem hasonlít.
Latin, de mégse, ógörög, és mégse. Mintha valamiféle rejtett kód lenne, vagy
nem is tudom – elmélkedett.
-
Majd később esetleg segítségedre lehetek, de most készülj, itt az idő. Samantha
bármelyik percben itt lehet, és ez alkalommal a segítségedre lenne szükségem.
-
Rendben – állt fel nagy nehezen szeretett könyvei közül – Én is éppen javasolni
akartam, hogy jobb volna, ha maradnék.
-
Akkor ezt meg is beszéltük. Már csak annyi a dolgunk, hogy türelmesen várunk –
s az ablakhoz sétált
Martin az egyik székbe telepedett, s próbálta
elképzelni a lány reakcióit, a beszélgetés közben és után. Ám ez semmi jóval
nem kecsegtetett. Ekkor a dolgozó ajtaja szélesre tárult, s a lány
könnyedén besétált. Egy mélybarna ruhát viselt, mely egyszerű, mégis elegáns
volt. Elől a mély dekoltázst csipkék díszítették, szoknyáját itt-ott
felvarrták, ezzel biztosítva a ruha könnyed esését, mely követte a lány minden
egyes mozdulatánál. Az egyik ajtóhoz közeli székbe telepedett le,
gondolva arra, hogy netán gyorsan távoznia kellene. Eduard még mindig az
ablakon kémlelt ki, s úgy kezdett bele mondanivalójába.
-
Az igazság az, hogy ön teljesen félreismert engem… - kezdte, de a lány
félbeszakította.
-
Valóban? Biztos Ön ebben?
-
Kérem, ne szakítson félbe. Az igazság az, hogy feltételezésével ellentétesen
nem csak, hogy a nevét tudom, hanem szinte mindent magáról, azóta, hogy az a Jake
önt itt hagyta.
-
Hogy mondja? – kapta fel a fejét Samantha.
-
Kérem, engedje, hogy befejezzem. Valóban kiskora óta figyelem Önt, mivel amikor
először megpillantottam, már akkor elbűvölőnek találtam. Megjegyzem eme észrevételem
azóta sem változott. A ridegségem oka pedig nem az érdeklődésem hiánya, hanem
édesanyám akarata. Mivel én úgy döntöttem, hogy megkérem, legyen a feleségem,
édesanyám akarata szerint előbb próbára kell Önt tennem. Ennek okán voltam olya
rideg önhöz. Az igazság másik része pedig az, hogy én semmi féle Jake-t nem
ismerek, és még csak nem is találkoztam vele. Sőt először akkor hallottam a nevét,
mikor Ön álmában kiejtettet. Igen, ott voltam akkor is. Hisz igazából nem szívességekért
járok Önökhöz, hanem, hogy Önnel találkozhassam. Samantha – fordult végre a
lány felé – Kérlek, bocsásd meg, eddigi tetteimet, s a szenvedést, amit neked
okoztam. Nem akartam előtted titkolózni, de nem volt más választásom. Tudom,
hogy neked most nehéz lehet, hogy egyszer csak rád zúdítom az igazságot, de
kérlek, gondold át. Nem tudhatom mit mondott rólam az a férfi, de kérlek, ne
higgy neki! – térdelt le elé.
A lány Martin-ra sandított, mint egy meggyőződésképpen,
hogy Eduard imént elhangzott szavai valóban igazak-e. A férfi bólintott.
-
Lehet, hogy számodra hihetetlen, de valóban igaz. Eduard úgy próbált meg közel
maradni hozzád, hogy engem használt összekötőként. Amikor az estélyen elmentél
a kertbe, s nem találtunk sehol, igazság szerint Eduard ment utánad, és ő
talált meg. Csak engem küldött érted. És nem ez volt az első eset… többször is
segített rajtad, csak nem akarta, hogy tudd, mert azzal elkövette volna azt a
hibát, hogy lelepleződik édesanyja előtt, s ezzel örökre elveszíthetett volna
téged…
-
D-de hát… – dadogta a lány – Amiket Jake mondott…
-
Megtudhatom végre én is, mik azok? – tudakolta Eduard komoly arccal.
-
Nos… – sütötte le fejét a lány – Elmondta, hogy amikor álmomba őt hívtam ő is
és te is ott voltál… Valamint, hogy miattad nem tudtunk először találkozni, és
hogy a mostani sebét, ami miatt az ágyat nyomja, azt te okoztad… és azt mondta…
meneküljek tőled, mert veszélyes vagy…
-
És te hiszel neki? – kérdezte Eduard megfogva a lány kezét.
-
De ő nem hazudna nekem… vagy igen? – kezdett összezavarodni a lány.
-
Hiszel neki? – kérdezte ismét, s a lány megrázta a fejét – Kérlek, mondd el,
hol találom. Mindenképpen beszélnem kell vele
-
Igazad van. Jake a – kezdett bel Samantha, majd hírtelen egy lövés hangját
lehetett hallani, melyet a lány sikolya követett.
Eduard meg akart fordulni, hogy lássa ki támadott
kedvesére, ám erős ütést érzett a vállán, s tehetetlenül rogyott a földre. Még
látta, mint egy férfi kiugrik az ablakon, majd minden elsötétült…
